Nekomimi és tojások
Elmerengve bambulok ki az ablakon. Ikernővérem, Amu a tolltartójában kutat egy filc után, amit hosszas szemkontaktus után sikerült elkérnem tőle. Lassan rájövünk az ikerlét pozitívumaira. Például elég egymásra néznünk, és többé-kevésbé rögtön értjük is, hogy mit akar a másik.
- Hallottad? – súg össze három padsorral hátrébb két lány. – Az ikrek elbántak két végzős diákkal, akik el akartak venni egy fiatalabb srác ebédpénzét.
- Olyan menőn viselik az egyenruhájukat! – csatlakozik a beszélgetésbe egy másik lány.
Meglehet, hogy egy kicsit különbül hordjuk a vörös kockás szoknyánkat, fehér ingünket és fekete zakónkat, mint a többiek, de ennyire nem kellene rajongani értünk. A zakónk bal ujjára, a felkari részre felkötött piros karszalag csak egy kis színt visz az életünkbe. A lábunkon levő lazán felkötött, a szoknyánkkal egyező színű lábszárvédő pedig anyu ötlete volt, hogy megfeleljen a ruházatunk a „stílusunknak”.
- Olyan szépen ragyog a hajuk! – áradozik tovább az egyik lány.
Igen, a hajunk. Tudjuk, hogy gyönyörű, sok időt fordítunk rá. Amu vállig érő rózsaszín hajával elég sokat szoktunk küzdeni mostanában, míg egy x-es csattal rendesen felcsatoljuk a szokásos, menő pózban. Az én csípőig érő égszínkék hajamról meg ne is beszéljünk… Mire abból rendes frizurát faragunk, lemegy kétszer is a nap.
- Azt tudtátok, hogy az anyukájuk egy híres divatlapíró?
- Az apukájuk pedig egy nagyon menő fotós! – bólogat egy lány.
- Minden olyan menő bennük! – visítanak fel.
- A fiúbarátjuk biztos sokkal idősebb, mint mi! – veti fel az egyik hölgyemény.
- Igen! Valami sztárok! Biztos franciák!
- Újabb pletykák – sóhajtok fel. – Pedig nincs is egyikünknek sem fiúbarátja…
- Igen, és azokhoz a srácokhoz meg hozzájuk se nyúltunk – jegyzi meg Amu. – Csak szóltunk nekünk, hogy tűnjenek el az útból.
- De a hírnevünk megelőzött minket.
- Pedig mi nem is ilyenek vagyunk – suttogjuk egyszerre.
Ez csak egy félreértés. Fél éve, mikor átiratkoztunk a Seiyo Elemi Iskolába, olyannyira zavarban voltunk, hogy csak egy hűvös „Örvendünk”-re futotta. Ezt értették félre. Úgy vélték, túl menők vagyunk ahhoz, hogy rendesen köszöntsük őket. Fekete bárányok lettünk, mi vagyunk az iskola „menő és tüzes” diákjai. De ez akkor sem az, akik vagyunk.
**
- A hátad mögött ott a védelmező szellemed! – kiáltja a tv-ben szereplő Saeki Nobuko, a híres hamis jövőmondó. Pufók arcán ülő vastag ajkai o-ba préselődnek, húsos ujjait pont a kamera felé tartja, így olyan, mintha ránk mutatna. Amu villájáról leesik a sült krumpli. – A védelmező szellemed mindig veled van!
- Ez őrültség – jegyzem meg.
- Ugyan, Ame-chan, Saeki Nobuko sensei igazán jó! – mondja anya mosolyogva. – A magazinba., ahol anya dolgozik, pont ebben a hónapban lesz róla egy cikk.
- Anya, anya, nézd a mai művészi képeket Ami-chanról! – kiáltja apa, majd előkap egy maréknyi fotót hároméves húgunkról, Amiról.
- De ééééédes! – visít fel anyu.
- Ennyit az ő híres divatmagazin írójukról és a menő fotósukról – mosolyodik el kényszeredetten és súgja a fülembe Amu.
- Ijettő!! Ijettő, onee-chan! – ugrik a nyakamba Ami.
- Az nem „ijettő”, hanem „ijesztő”! – javítja ki anyu a kislányt, bár ő zokogva bújuk az ölembe.
- Ijettő szörny!
- Ugyan már, Ami, hisz az csak egy ember.
- Szörny! – köti az ebet a karóhoz húgom, mire Amu csak int egyet mosolyogva, hogy hagyjam rá.
- Nem szörny! – szólal meg a tv-ben ismét Saeki sensei. – A védelmező szellemek átsegítik az embereket a nehéz időszakokon és vigyáznak a valódi énjükre!
- Ezt a hülyeséget! – vágom rá, miközben Ami átmászik Amu ölébe is egy kis dédelgetést és óvást várva.
- Akik hülyeségnek mondják, meghalnak!
Meglepetten kapom az egyirányú kommunikáció eme csodája felé a fejem. Ez lehetetlen! Az előbb mintha… hozzám beszélt volna a nő.
- Hozzád beszélek!
Hatalmas lendülettel állok fel, a szék hátrazuhan és keményen a földre koppan.
- Mi a baj, Ame-chan? – kérdezi döbbenten anyu.
- Milyen őrültség! Olyan nem létezik, hogy védelmező szellem! Csak azért találnak ki ilyesmit az emberek, hogy legyen miben hinniük. De nekem nincs szükségem semmi ilyesmire! – hátradobom előrezuhant égszínkék tincseimet. – Köszönöm a vacsorát!
Amíg felmegyek a lépcsőn az emeletre, tompán felszűrődik hozzám anyu és apu „De menőőőő!” visítása. Becsukom a szobám ajtaját, majd robotléptekkel az ágyamhoz megyek és lehuppanok.
Pont… Pont… Pont…
- Ilyen nincs!! Ez lehetetlen!! Nem beszélhetett hozzám!! – a hajamba markolok, és a matracra hasalok. – Ráadásul ma még a hajamat is meg akartam mosni, de már nincs rá időm!! Most mit csináljaaak?!?!
Ahogy a párnát a plafonhoz vágom, az visszapattan, és az arcomban köt ki. Ez elég ébresztőnek bizonyul, így némileg lenyugszom.
Elfáradtam. Minden nap magamon viselni ezt az álcát, ezt a külső ént… igazán fárasztó. Meg szeretném mutatni mindenkinek, hogy milyen is vagyok. Azt akarom, hogy megtudják, valójában én egy kedves és őszinte lány vagyok. De senki sem fogadna el. Azt mondanák, hogy ez nem én vagyok, és hogy ez nem illik bele a „menő és tüzes” jellemembe. Ha lenne elég bátorságom, hogy megváltozzak…
”A védelmező szellemek átsegítik az embereket a nehéz időszakokon és vigyáznak a valódi énjükre!”
- Talán…
Összefűzöm az ujjaimat, és lehunyom a szemem.
- Védelmező szellemem… Kérlek, ha valóban itt vagy velem, adj bátorságot, hogy újjászülethessek, mint egy új személy. Kérlek, adj bátorságot!
**
- Lehetséges, hogy kimondtam, de…
A lepedőmön heverő három tárgyra bámulok, arcomon izzadságcsepp folyik végig. Aztán elszakad bennem a cérna.
- TOJÁSOK?!?!
A ház falai megremegnek a visítástól, tíz méteres körzetben az összes madár felröppen a fák ágairól, az ablaküvegek kis híján kitörnek, a kutyák pedig nyüszítenek kínjukban a magas hangtól. Az elkövetkező öt percben az ágy körül való rohangálás, visongás, kétségbeesés és hasonló cselekvés köti le a figyelmemet, míg kommentálom, hogy akármennyire is a női nemhez tartozok, mégsem adhattam életet az éjszaka folyamán három tojásnak. Le-he-tet-len!!
Feltérdelek az ágyra, és rábámulok a tojásokra. Hogy őszinte legyek, egész szép kis húsvéti tojások lennének. A középen levő kék, fehéröves és kék denevérmintás, míg a baloldalról nekidőlő ugyanez csak piros-fehér színnel és pergamenmintákkal, a jobboldali szintúgy ám zöld-fehér színnel és ecsetmintákkal.
Lapos kúszásban megközelítem a tojásokat.
- Tisztázzunk valamit, öcsipókok! Nem én tojtalak titeket! – ezzel megbököm a középsőt, de rögtön ijedten rántom vissza a kezem. – De hisz… te meleg vagy!
Végigérintem az összes tojást. Mind meleg.
- Tehát itt valami születni fog – állapítom meg halkan. Izgalom önt el. – Mik lesztek ti? Gyorsan, gyorsan keljetek ki! De akkor melegen kell tartani titeket…
Végül fogok egy anyagzsebkendőt és óvatosan a táskámba helyezem az így bebugyolált tojásokat. Nem hagyhatom itthon őket, vigyáznom kell rájuk. Ha kikelnek a bennük levő valamik, akkor…
- Mihez kezdek?
Elvetem a kérdést, és lesietek a konyhába, hogy megreggelizzek, majd siessek is iskolába, mert mint mindig, késében vagyok. De ez is a tojások hibája! Ha nem lettek volna ott az ágyban, sokkal könnyebb lett volna minden! És akkor…
A gondolatmenet félbeszakad, ahogy megpillantom a tányéromon levő tükörtojást. A gyomrom egy pillanat alatt öklömnyire ugrik össze.
- Ma inkább nem kérek reggelit! – jegyzem meg, majd felkapom az asztalról a tízóraimat, és rohanok is a bejárati ajtó felé.
- Ame-chan, nem várod meg Amu-chant? – kiált utánam anyu, közben a háttérből hallatszik apa ”Jó reggelt, édes egyetlen családom!” kiáltása, ahogy előront a hálószobából.
- Ahogy Jack is mondaná; „Aki lemarad, az ott marad!” – mondom anyunak, majd kifordulok az ajtón, és felhúzom a nyúlcipőt.
Az egyik mellékutcába behúzódva megállok, hogy pihenőt fújjak. Szúró oldalamra szorítom a kezemet. Most minek kellett ilyen tempóban távoznom otthonról?? Nem értem magam. De azok a tükörtojások… enyhébb sokkot idéztek elő nálam. És ez is a tojások hibája, mint minden!
Valami hirtelen mozgolódni kezd a táskámban. Ahogy felnyitom a tetejét, a kék tojás fénysebességgel kipattan belőle, és előttem lebegve megáll. Vízszintesen repedés fut végig rajta, majd mintha kacéran biccentene és beleveti magát az ismeretlenbe.
Egy percig bámulok utána, majd rájövök, hogy így elillan, és utána iramodok.
- Állj már meg! – lihegem, ahogy egyre csak üldözöm és üldözöm. Már azt se figyelem, merre megyek, csak reménykedek benne, hogy nem vezet egy oszlopnak a játékos kedvében levő sátáni tojás. Ebből biztos kisördög fog kikelni! – Várj, ez így olyan szánalmas! Bárcsak elsüllyednék egy gödörbe!
Hirtelen, egy pillanat alatt elfogy alattam a talaj. Egy röpke másodpercig ott lebegek a semmiben.
- EGY GÖDÖR?!?!
Alig mondom ki a két rövid szót, a gravitáció már dolgozni is kezd. Csak akkor tudatosul bennem igazán, hogy mi történt, mikor koppanok egyet a földön, amit fájdalmas nyögés követ. Viszont a föld valamiért puhább, mint amihez életem során hozzászoktam. És fekete…
- Pedig milyen szép álmom volt.
Szép lassan, nagyon lassan, de tényleg nagyon lassan rájövök, hogy nem is a földön ülök, hanem egy… egy… FIÚN?! Nem is akármilyen fiún… egy nagyon helyes fiún!
A srác helyreborzolja sötétkék haját, majd rám néz. Én is egyenesen rá nézek, ami kínos perceket eredményez. Ülök rajta és bámulom, ő ül alattam és bámul vissza. De ez a hülyegyerek itt aludt volna? Ez nem normális… Miért alszik itt a gödörben? Ez a srác… furcsa! De egy panasza se lehet a külsőjére, ugyanis mint említettem, valóban nagyon helyes!
A következő pillanatban közelebb hajol hozzám, és a hajamba szagol.
- H… hé! – húzódok egy kicsit hátrébb.
Vörösség önti el az arcomat a közelségétől. Aztán elhajol, arcán mosoly olvad szét.
- Hát neked is van tojásod. Méghozzá nem is akármennyi! Add csak ide őket! – ezzel magához ránt, és a zakóm zsebébe nyúl. – Hát nem itt vannak – jegyzi meg csalódottan, majd a csípőmre csúsztatja a kezét. – Na és itt? – a szoknyám zsebébe bújik a keze.
- Hová nyúlkálsz?! – csattanok fel egyből, és kapálózni kezdek a kezemmel.
- Nem – ciccent, és elhajol a kezem elől. – Talán itt?
Ezzel a táskámba nyúl.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
